Corvarától a passo Gardenara.

Ez a nap az előzőekben leírt olasz barangolás folytatása. Reggel átautóztunk a Falzerego környékéről Corvarába. 1 órán belül megtörtént ez az autós túra, és nézelődni kezdtünk a városkában parkolóhely után, mivel szerettük ilyenkor ingyen otthagyni az autót egy kultúrált helyen. Végigmentünk a városkán kétszer, de csak egy kirándulóhelyek és túraútvonalak kezdetén lévő csomóponton, a fizetős parkolóban tudtunk leparkolni. Mivel reggel nem totolyáztunk, még bőven délelőttre járt az idő. Összeszeedtük a napra szükséges cuccokat, és indultunk. Egyből a parkolóból elindulva, egy meredek felfelén találtuk magunkat. Az első cél a varázslatos passo Gardena volt, amit sok képen láttam már azelőtt. Erre a hágóra rendgeteg hajtűkanyarral teletűzdelt út vezet fel, amit ha jó helyen áll meg az ember gyereke, visszanézve szinte egyszerre meg tud csodálni. Szóval tekertünk. Átlag 6-8%-os emelkedőkön tapostuk a pedálokat. Corvara után hamar elértünk egy kis falvacskát, Colfosco-t. Nos ettől a helytől már tényleg bekapcsoltuk a hegymenetet a gépeinken és nem volt pihenés. Tudtuk, hogy Corvara és a Gardena között 7,8 km a távolság és ezalatt 600 méter szintet kell letudnunk. Ez átlag 8%. Colfosco-ban egy nagyon érdekes dolgot láttam, de az is igaz, hogy nem vettem észre a helyszínen, csak otthon a képekről. Az egyik hegyen mintha egy sziklából álló arc nézett volna le ránk. Rakom is a képet. 

Szóval a Tamás (az előttem, a képen lilában haladó bringás) feje felett lévő sziklán látható az arc. Csodás nem? A táj ismét csodás volt, rengeteg sziklás hegy, a legkülönbözőbb formában, magasan uralták a vidéket. Folyamatos kanyargálásunk közben én néha elfelejtettem hátra nézni, és egyik alkalommal, mikor mégis megtettem azt vettem észre, hogy feltekertünk egy sziklapárkányra és már nem látom rendesen a mögöttem lévő utat, egyben, ahogy azt nagyon szerettem volna. Hm...csüggedésre semmi okom nem volt, mert épp nem értem rá a 8%-oson csüggedni, és az imént említett sziklák szépsége elfeledtette a hiányom. Végül felértnk. Kicsit fájt, de még délelőtt volt, így nem sok kilóméter volt a tappancsainkban, szóval megállás nélkül feljutottunk. A csúcson lévő parkolóban letámasztottuk a bringákat és kicsit feljebb léptünk gyalog a hegyre. Tökéletes hágó. Mind a két irányban láttuk a hegyről nézve az utat, ami felfelé tört a csúcsra. Leültünk és néztük a világot. Nagyon kól esett itt megpihenni. A természet itt 2000 felett is nagyon élt. Zöld volt minden 

és virágok nyíltak teljes pompában. Mikor befejeztük a csúcscsoki falást, és kellően kigyönyörködtük magunkat, lementünk a gépekhez és felpattantunk a nyeregbe. Magunk előtt láttuk Sassolungot, ami a maga 3181 méteres magasságával, nagyjából 2000 méterre emelkedik ki a környezetéből. Pár perces "zuhanás" után, nagyjából szintben haladtunk a Piz Selva 2900-as sziklafal tövében. Itt az út vágta keresztba a kőmosást, mert a sziklák tényleg néhány méterre voltak tőlünk balra, az út jobb oldalán pedig ismét a kőtömegek vesztek el a mélysében. 

Néhány kilóméter múlva további szinteket adtunk le, míg végül 1800 körüli magasságban az egyik útelágazásnál átmenet nélkül a 4-5%-os lejtés, hasonló emelkedésbe kezdett, ugyanis elindult a menet a passo Sella irányába. 

A Passo Sella felé

Egy rövid szakasz után éreztem, hogy itt bizony neki kell állni enni, mert így engem csak daruskocsival lehet felvontatni a hegyre, a jelenlegi energiaszintemet figyelembe véve.

Az út mellett pihentünk meg, a már innét is csodás panoráma társaságában. Nagyon meleg volt, ezért sokat nem időztünk, csak befaltuk a nálunk lévő kaják nagy részét, és már másztuk is a Sellat. Még az út elején utolért minket egy hölgy, aki olyan jó tempóban ment, hogy én megpróbáltam vele menni, utána menni, és ez elég sokáig sikerült is az emelkedőn, de a végére nekem már sok volt ez a tempó. így az utolsó kilóméteren már visszavettem energiatakarékos módba és nagyjából Tamással együtt értünk fel a hágóhoz. Ami a Sellan fogadott minket az valami olyan panoráma volt, ami nagy mértékben ledöbbentett a szépségével. Ezen a hágón körbetekintve minden ott volt, amiért érdemes a hegyeken szenvedni, a sportértéken és a megycsináltam érzésen, valamint az egyedülléten és a gondolgodás lehtőségén kívül :) Ezt jól elmondtam. Aki nem érti jelentkezzen :) Szóval ha visszanéztünk ahonnét 

érkeztünk, akkor az előbb látott Sassolung egy más oldalról mutatta meg magát. Innét nem volt olyan szép formás a semmiben lévő alakja, hanem szépen csipkézett sziklák sorakoztak a tetején. Ezek a különbségek az előző két képen jól láthatók. Aztán ha átballagtunk a hágó másik oldalára, akkr szwmünk elé tárult a környék legnagyobb hegye, a messze távolban elhelyezkedő 3343 méter mags Marmolada havas csúcsai. Ezen a két hírességen kívül még több háromezres is látszott, valamint a hegyvonulatok között a végeláthatatlan zöldellő mezők, legelők és a hegyek lábainál húzódó völgyek. A felhők vonulása adott még egy kis varázslatot a dologba, mert ahogy a környék hegyeinek bizonyos részei árnyékba borultak illetve napfényben ragyogtak, az érdekessé tette a körülöttünk elterülő világot. A csúcson számtalan büfé és étterem volt megtalálható, és az egyik ilyen étteremnél, a szalagkorláton kívül a 70%-os meredekségű zöld legelőn csipegettek a tyúkok és néhány kecske is. Itt tuti rövidebb az állatok hegy felé néző lába a másik oldalinál, különben hogyan állnának ezeken a mezőkön. ;) A hágón fújt a szél és mivel nem régen ettünk a szokásos csúcscsoki után belendültünk és lezúgtunk közel 6 km-t, ami alatt 420 méter szintet vesztettünk. Lefelé elég jól és gyorsan lehetett haladni, a jó útminőség miatt. A 6 km végén, mint az előző Sella alján most is, egy útelágazásba gördültünk. Ha egyenesen megyünk, akkor egy heggyel odébb a Marmolada lábainál kötünk ki, és a passo Fedaiát is megtámadjuk, de mi balra fordultunk. Levettük a lejtmenethez felvett cuccainkat és ismét kezdetét vette a felfelé. A dolomitokban nics olyan, hogy sík terep, vagy 1-2%-os emelkedés, lejtés. Vagy lefelé, vagy felfelé, de menni kell keményen. A következő hágó, a napi harmadik, a Passo Pordoi volt. 

A Passo Pordoi 

Tehát miután nekivetkőztünk a következő szakasznak, egy sípálya mellett kezdőtött a felfelé. Nagyon technikásnak tűnt a síterep, annyira, hogy az utat több alkalommal keresztezte egy felüljárón és hosszan kanyargott lefelé a hegyről. Természetesen hó és síelő az nem volt rajta. :)  Erről az útról nem tudok sokat mesélni, mert elég egyhangú volt felfelé. Természetesen a nagy hegyek jelen voltak, a szokásos gyönyörűség itt is élt, a természettel együtt. Ezen a szakaszon én nem siettem, Tamás jóval előttem járt felfelé. Egy málhával megrakott bringás mellett azért "elszáguldottam" felfelé, és igazán tiszteltem érte, hogy ő azon a terepen, annyira megpakolt bringával egyáltalán felmegy. Az út a fák között kanyargott, néha megnyilt egy kis kilátás, de nem ez volt életem legszebb útja. A hágótól már nem voltunk messze, amikor egy erős szerpentin kezdte uralni a környezetet. Ekkor Tamás az út mellett ülve várt és mondta, hogy akkor elérkezettnek véli az időt egy kis energia bevitelre. Megittunk egy energia italt, amit igazából nem favorizálunk, de ezeken az alkalmakon előkerül néha. Közben csodáltuk a kilátást as hegyekre. Itt olyan közel voltunk a Marmoladahoz, hogy a mellettünk lévő hegyek miatt nem lehetett már látni a havas szépséget. Kis pihenő után aztán az utolsó részre is összeszedtük magunkat és felmásztunk a hágóhoz. Megint 6 km-t tettünk meg felfelé, 430 m szintemelkedéssel. 

A hágón nem időztünk sokat, mert magunk elé tekintve arra lettünk figyelmesek, hogy bizony itt nagyon megázunk, ha nem szedjük a sátorfánkat. Egy-két kép készült az Arabba felé vezető híres szerpentinről, majd belevetettük magunkat a lefelébe. Arabbában éppen akkor már láthatóan esett, mint az a képen is látszik a város környékén már igen szépen lehetett látni a csapadékot. 9,2 km alatt veszítettünk 700 méter szintet. Az út nagyon technikás volt, főleg azért mert a sok kanyarban nem minden esetben lehetett jól használni az íveket a sok autó, busz és motoros jelenlétével, ezért nagyon oda kellett figyelni a kanyarokra. Voltak szakaszok ahol esett az eső és nedves volt az út, de egy pillanattal később már teljesen száraz aszfalton hasítottunk lefelé. Így mindennel együtt véve 40 és 50 km/h között haladtunk lefelé. 

Arabbában

Jól tettük, hogy siettünk amennyire lehetett, mert amikor leértünk a városba, már tényleg esegetett az eső. Gyorsan találtunk egy helyet, ahol egy jó pizzával tankolhattunk a mai napi utolsó szakasz előtt. Az út melett, nagyjából Arabba "főterén" volt ez a kis pizzéria. Nagyjából 20 bringás is éppen ott ebédelt ezen a helyen, és a beszédükből azt lehetett érteni, hogy ők bizony itt Arabbánál még sokan felfelé mennek. Valószínű egy helyi társaság lehetett, mert ismerték a tulajt, néhányan az étterembe is bevitték a gépeiket. Ahogy leültünk már ömlött is az eső. Megrendeltük a finom pizzát és ittunk hozzá egy sört is. Ez nagyon jól esett. A Pizza itt is 2000 forint körül mozgott, de megérte. Az is igaz, hogy otthon ettem már jobbat is, de nem lehettünk elégedetlenek. Megnéztük a térképen, hogy már sokat nem kell felmenni, talán 300 méter szintet, ami utólag igaznak is bizonyult, csak azt a 300 métert 4 kilóméter alatt kellett lerágni. 

Passo Campolongo

A pizza végeztével az eső is elállt, a felhők elvonultak, így az utolsó szakaszunkat is napsütéses időben kezdtük. A pizzéria mellől már láttuk, hogy amennyiben azon az úton kell felmennünk, amit nézünk, az nem lesz játék. Indulás után, mindenre vágytam, csak nem egy óriás emelkedőre. Lelkileg is valahogy egyszerűnek vettem a helyzetet, és igazából meglepődtem amikor a 8-9-10% között váltakozott az emelkedés. Nagyon rosszul esett. Rettenetes volt, és nagyon hosszú, így negyedik hágónak 40 kilóméteren. Szeretem a szerpentineket, mert azoknak mindig látni a végét, és ha egy másik kezdődik, annak is belátható a vége. Mi most egy hajtűkanyarral spékelt, egyenes szakaszt fogtunk ki és az egyenesek bő egy kilóméteresek voltak. Végeláthatatlannak és esélytelennek éreztem a pizzával teli gyomrommal a helyzetet. Lassan mentünk, és az egyetlen jó a környezet volt. jó volt visszanézni a városra, a völgyre, és valahogy csak felértünk. Ezen a hágón tényleg semmi érdekes nem volt, néhány szálloda és étterem de látnivaló nem igazán. nem is álltunk meg, hanem lejtmenetbe váltottunk és ezen a szakaszon elértük a 60 körüli temót, mert az út nagy részében egyenesen zuhant alá a völgy felé, csak néha voltak benne nagyobb kanyarok. Ez már Corvarába vitt. A város előtt már lassítani kellett, mert sok hajtűkanyarral volt tűzdelve az út. Az egyik ilyen kanyar az az út közepe felé dőlt és egy nagyobb rámpát, leszakadást is magában foglalt. Ebben a kanyarban megcsúsztam, a hirtelen jött nehézségek miatt, de nem történt baj és könnyedén sikerült az úton maradni. 

Megérkezés

A gyógyszertár nagyon drága volt és Tamás mesélte, hogy sajnos nem tudta volna kifizetni a nála lévő pénzből a fájdalomcsillapítót és a fertőtlenítőt is, így mondta, hogy akkor a fertőtlenítőt nem kéri. A gyógyszertáros lehengerlően viselkedett, mert közölte, hogy nem gond, adja oda ami pénz nála van és vigye csak el mind a kettőt. :) Lehet, hogy gondolta a bringás szerkóból, hogy valami baj történt. Óriási élmény volt részemről, hogy egy szép városkában is találni ilyen helyzetben egy embert, akit nem érdekel a pénz és 

segít rajtunk. Mikor Tamás elmesélte a történetet én az égre mutattam, mert bizony óriási esőfelhők jelentek meg az égen. Egyből maximális sebességre kapcsoltunk, mert már csak 2 kilóméter volt hátra. Mentünk mentünk, de az utolsó pár száz méteren elért minket a zuhé. Nagyon esett, de a ronggyá ázás előtt odaértünk az autóhoz. Beültünk és vártuk, hogy alábbhagyjon a dolog. Ekkor délután 5 óra körül járt az idő. Taglaltuk, hogy na kicsit korán vagyunk, és jó így mert nem lenne jó a Campolongon lenni ebben az időben és lefelé gurulni. 1 órát vártunk így végül nekiláttunk az esti élelem keresésnek. Egy konténer boltban bevásároltunk és elindultunk Cortina 'd Ampezzo felé autóval. Nagyon tetszett nekünk az előző éjszakai alvóhelyünk, így visszatértünk a helyszínre. A képen látható panoráma esőben sem volt csúnya. Tamás lezuhanyzott ha esik ha nem, és bevackoltunk az autóba. Ettünk és mire 8 óra körül mindennel elkészültünk, kisütött a nap. Én elmentem még néhány fényképet készíteni és jól esett sétálni kicsit. Nos így ért véget az eddigi egyetlen olaszországi túránk.